Nagy István néven látta meg a napvilágot Felsőiszkázon, parasztcsalád gyermekeként. Fiatalon tanúja volt, ahogy a magyar lírában teret nyert az a folklórból kiinduló, modern jegyekkel szintetizált verseszmény, melynek kánoni rangra emelésében nagy szerepet játszott tizenhárom évvel idősebb testvére, Nagy László is. A népi érzület, a látomásos hevület kevesebb pátosszal, szemlélődőbb attitűddel, elégikusabb hangon ölt formát Ágh István lírájában. A váteszi szerep helyett esetében inkább a távlatváltásokkal való kísérletezés, a részletekben történő elmerülés, egy ideig az avantgárd játékosság, és egyre inkább a személyesség dominál. A vidéki tájélmény, a személyes és szellemi kapcsolatok tartós tájékozódási pontjai lettek a múlt és a jelen egymást megvilágító tartományaiban mozogva.
Hatvankét éve jelentek meg először versei az Alföldben – egész pontosan az 1963/8-as számban. A nap kezdete és az Eső után feszültségteljes láttatóerővel idézik meg a vidéket, a szertartásos és munkához kapcsolódó gyakorlatokat, a gépek által leuralt, állatokat igába hajtó közeget. Az első költemény a végítélet képzetére fut ki, és szavaiban az életpálya későbbi szakaszában hangsúlyosabb iróniát is felfedezhetjük: „Talán ilyen lesz a feltámadás: rigókkal, aratógépekkel, tehenekkel.” A másik versben pedig egy harcirepülő árnyéka vetül az egyébként sem idillien szcenírozott tájra: „Vadászgép kereng, mint aranyhalacska, / irigyen megcsodálom, / fickándozik, mintha minden / rendben volna e nagy világon.” A gépet animalizáló kép itt alighanem a madártávlat, s még inkább az érzelemmentes közvetítés lehetőségére utal, nem pedig esztétikai élményre, hiszen éppen a repülővel válik teljessé a panoráma, amely baljós jelként a közvetítés szenvtelenségét ellehetetleníti.
E költemények aztán két évvel később a látszatra szerény, ám provokatív című debütáló kötetben, a Szabad-e énekelni?-ben (1965) is helyet kaptak. A létező szocializmus idején e nyitókérdés a megszólalás körülményeire, a cenzúra működésére reflektált, s a versek egy része állást is foglal egyfelől a technológia kultuszával szemben, másfelől a természet erőibe és Istenbe vetett bizalom mellett.
Ágh István az egyetem után dolgozott könyvtárosként és újságíróként, majd 1971-től szellemi szabadfoglalkozásúvá vált, szerkesztői munkát vállalt, publicista volt. Fáradhatatlan, sokműfajú alkotó lett, aki számos szociográfiát, regényt, ifjúsági művet és esszékötetet jelentetett meg, írt memoárt és elbeszéléseket, fordított a szláv és finnugor népek irodalmából, mégis költői életműve a leginkább mértékadó – hosszabb elhallgatás pályáját nem tagolta, általában két-három-négy évente jelentek meg verseskönyvei.
Folyóiratunkban legutóbb a 2024/3-as, a 2024/11-es és a 2025/2-es számokban közölte döntően magyaros lüktetésű, rímes költeményeit, amelyekben az életműben régtől eleven kérdések pulzálnak tovább – a hagyomány és a közösség megtartóereje, a környezet átalakulása, az elmúlás problematikája, a gépek uralhatatlansága. Sorainak a tiszta zeneisége és megszólító ereje a nagy klasszikusokéval vetekszik. Az Alföld folyóirat szerkesztősége e díjjal fejezi ki háláját, hogy legrégebbi, leghűségesebb szerzői közt tudhatta Ágh Istvánt, aki a körforgást figyelve, a részletekbe merülve, a rend megbomlását láttatva is képes volt az otthonosságot – formai fegyelemmel – visszavezetni a nyelvbe.
(Az Alföld szerkesztősége 2025-ben is odaítélte három kiváló szerzőjének az Alföld-díjat: Ágh István költő, író, műfordító; Pataki Viktor irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és Visy Beatrix irodalomtörténész, kritikus és kapta idén a rangos kitüntetést. Ágh István október 19-én elhunyt. A díjról és átadásáról még tudtuk értesíteni, azonban a szerkesztőség legnagyobb sajnálatára már csak posztumusz kaphatja meg az elismerést. Az Alföld-díjakat a Debreceni Irodalmi Napok keretében adtuk át 2025. november 5-én a Kölcsey Art Caféban.)
A fotót Valuska Gábor készítette.
Hozzászólások